2010. augusztus 27., péntek
2010. augusztus 14., szombat
24+ (szorosan)
Az indiák aranya sem volna elég, ha összebújnánk szorosan és nem érdekelne, hogy bárki látja örömünket. Elakadó lélegzettel próbálnánk megszerezni a másikat. Hogy megegyük, hogy magunkba rejtsük végtelen imába burkolva a testét és lelkét, hogy egyek legyünk, egy pár, egyedül. Ekkor még a férgek sem érdekelnének, hagy éljenek hasztalan. Mert megfoganhat a férfi és a nő együtt, akarattal. Ma féljetek!
2010. augusztus 8., vasárnap
23+ (mai lecke)
A mágikus realizmus további formáit Giorgio de Chirico és Paul Delvaux festészetében tapasztaljuk. Chirico 1916-ban Olaszországban metafizikus festészeti iskolát hozott létre. Elhagyatott városi utcákat, tereket festett, melybe láthatatlan vagy szellemalakok vetnek hosszú árnyékokat. A néptelen városi utcát és épületeket a teret kissé megnyújtva ábrázolja, amivel a vészjósló, nyugtalanító hatást akarja fokozni. Ha emberi alakot fest, akkor az arcvonások nélküli kőszoborra, próbababára vagy testtelen árnyékra hasonlít, s így a személytelenség és értelmetlenség szimbólumává válik. Giorgio de Chirico képei az elidegenedésre, az emberben lévő és emberek közötti ürességre hívják fel a figyelmet, de hangulatuk többjelentésű és nem egyszerűen fordítható fogalmi nyelvre. A szürrealisták tudták, hogy a művész, amikor egy tárgyat akar ábrázolni, nem azzal kezdi a munkáját, hogy kinyitja a szemét és körülnéz, hanem színeket és formákat idéz fel emlékezetéből, és ezekből építi a képet. Dalí minden formájával egyszerre többféle dolgot is ábrázolt, ezzel azt fejezte ki, hogy egy-egy szín és forma rengeteg jelentést ölthet magára. A belga Paul Delvaux szürrealizmusa sokat merít a szecesszióból: az ő képei a leglíraiabbak, legkevésbé riasztóak. Gyönyörű aktjai majd mindig az álom lassúságát, elomló lírát sugároznak.
2010. augusztus 3., kedd
22+ (kép szétcsúszva)
alabástrom fátyol áttetsző magányból kezdetleges szerkezet
ember valaha volt következetes béna betyár képekkel zsúfolt végtelen talány a házban a szellemtanyán
ingoványban süllyed szárnyal vadászmadár árnyal
az ablakon át a szobába zuhan koppan a falon a délután keserű pohár
bürök illata talán megbillent kép szétcsúszva a keretben befejezetlen
szanaszét a maradék álomjáték zöldes váladék minden pillanat ami megmarad megfagyott tajték elveszett ajándék a porban a napon száradva csontig és felbomlik az arányosság bizony ám az ólig
ember valaha volt következetes béna betyár képekkel zsúfolt végtelen talány a házban a szellemtanyán
ingoványban süllyed szárnyal vadászmadár árnyal
az ablakon át a szobába zuhan koppan a falon a délután keserű pohár
bürök illata talán megbillent kép szétcsúszva a keretben befejezetlen
szanaszét a maradék álomjáték zöldes váladék minden pillanat ami megmarad megfagyott tajték elveszett ajándék a porban a napon száradva csontig és felbomlik az arányosság bizony ám az ólig
2010. augusztus 1., vasárnap
21+ (tévedni?)
Amikor az utolsó magyar is elhagyta az országot, gondosan belakatolta a kaput. Sosem tudni -ugye-, mire lesz jó az itthagyott omladék. Hátha jön egy kalmár és kitakarítja ezt a nekünk drága karámot és még jó pénz is fizet érte. A sztori elmegy majd tréfának egy kabaréba, röhögnek is majd nagyokat a nők után kajtató pecérek mellesleg, pillanatnyi pihegéseket elengedve. A műsornak mennie kell mindenáron. Vajon ki lesz az új honfoglaló, aki a kaput betöri és teremt egy ezeréves államot megint. Hely van bőven, síkok, lankák, folyók és hegyek, csak egy a baj, itt minden közepes és lapos. Sok munka kell ahhoz, hogy ne legyen semmi végérvényesen ideiglenes. Így aztán a lakat sokáig épen marad, ki az aki megvívna egy esetleges honért. Egyébként is a vad törzsek a hágókon állnak és várakoznak. Velünk mi lesz, magyarokkal? Hát lesz úgy, ahogy: Che sará, che sará, che sará Mégis, mit reméltünk? Nagy a világ, majd csak megoldja a bajunkat. Ha mégse, talán még meg lesz a kishaza és a lakat kulcsa is. Tévedni emberi dolog, nem?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)